Nem tudom, hogy szőtte így bele magát a fejembe, de az utóbbi időben ahányszor csak rápillantok a Lánybúcsú borítójára, mindig a Tavaszi tarisznya című kötet címlapja ugrik be.
A költészet napja alkalmából ebből a gyűjteményből szeretném megosztani veletek Kányádi Sándor egyik versét. (Küldeném Áronnak, a kecskerajongónak)
Kecske
Nem jött az este
haza a kecske.
Hiába várta,
hiába leste
szegény gazdája,
nem jött a restje.
Erre a gazda
dolgát otthagyta,
és vesszőt nyesve
kósza kecskéjét
keresni kezdte.
Ide belesve,
oda belesve,
itt is kereste,
ott is kereste,
de csak nem találta.
Kiment a határba.
Fekete volt az este,
fekete volt a kecske;
mindent, de mindent
feketére feste
a csillagtalan este.
Ha ott lett volna, se találja…
Ború szállott a gazdára.
„Bizonyára
kóbor ordas,
éhes farkas
lehetett veszte.”
S drága kecskéjét
sajnálni kezdte:
„Drága kecske,
jó kicsi kecske,
volt tejecske,
nincs tejecske,
mennyit adott
reggel, este,
s gazdáját is hogy szerette!”
Így kesergett hazáig a
kecske nélkül maradt gazda.
De egyszerre
furcsa neszre
lett figyelmes.
Közelebb lépett a kerthez.
S hát a halvány,
akkor kelő hold világán
látja, hogy a drága kecske
fényes teste
ágaskodik
az ágakig.
Egész este
a gazda oltványait nyeste.
„Megállj, kecske!”
Így a gazda.
Egyik szarvát megragadta,
s a vesszővel, melyet nyesett,
kecskéjének nekiesett.
S nyeste, nyeste,
és a kecske
sírt, mekegett
egész este.
Ez a verseskönyv egyébként már gyerekkoromban is ott virított a könyvespolcomon. 1982-ben jelent meg, amikor édesanyám egyetemista volt, ő vásárolta egy könyvbemutató alkalmával. Teljesen biztos voltam benne és milyen büszke voltam rá, hogy Anya ISMERI a költőt, hiszen dedikálva van a kötet! 🙂
Hozzászólás a(z) Fábián Péter Piusz bejegyzéshez Válasz megszakítása