Hiszen mindig rohanunk, és a mindennapi kenyér biztosítása érdekében beállunk a sorba, előbbre tartjuk mások céljainak segítését a sajátunknál. Gyermekként annyi szépet álmodtunk, alig vártuk, hogy felnőve lehetőségünk nyíljon ezeket mind megvalósítani.   Aztán rádöbbenünk, hogy a nagybetűs Élet csöppet sem olyan, ahogy képzeltük. Beszállunk hát a mókuskerékbe, és visszasírjuk a fiatalkort, amikor még lett volna alkalmunk másként cselekedni. Vagy epekedve várjuk a nyugdíjas éveket, amikor talán még mindent bepótolhatunk.

Egyre csak halogatunk, de közben érezzük, hogy valami hiányzik. Mikor vesszük észre, hogy ez így nincs rendben?

Köszönöm az ajándékba kapott időt, és hogy lehetőségem nyílt megvalósítani annyi régen megálmodott, befejezetlen tervet. Csodálatos érzés megpihenni egy kicsit, és végre azzal foglalkozni, ami igazán a sajátunk. Mert ez az, ami végül számít.